Sunday, October 30, 2011

way to go

keep outHalloween, 2011, GibraltarDSC_0218DSC_0224DSC_0231DSC_0265
DSC_0299DSC_0303DSC_0305DSC_0306DSC_0314DSC_0316
DSC_0317DSC_0375DSC_0378AfrikaEuropa PointDSC_0390
DSC_0405DSC_0408DSC_0409DSC_0419DSC_0423DSC_0424

Halloween és Europa Point

Friday, October 28, 2011

A Szikla ma (is)




Wednesday, October 26, 2011

A Szikla/The Rock!

Unalomig is ismételt élmények, amiket igazából NEM lehet megunni! Hiába látom most már szinte mindennap a majmokat, akkor is fel kell mennem a sziklára, hogy újfent ellenőrizzem őket. Hiába fényképeztem, csodáltam meg már százezerszer a tengert, a Sziklát, ha látok valamit, azonnal fényképeznem kell, azonnal magamévá kell tennem az élményt! :D
Tegnap Szikla túrára mentünk Feriékkel, a tüdőmet majd kiköptem, de a világ egyik legklasszabb élményében volt részem még akkor is, ha M végigrinyálta az utat. Persze ebből nem sokat vettem le, csak néha hallottam, mert én azért kellő távolságot tartottam tőle, nyöszögjön az apjának, ha már hétvége van! :) Meg persze hét közben is.
Szóval a Casemates térről startoltunk, és nem a béna turistás útvonalat választottuk ám, lanovkával fehhhhel-meg-lehhhh, hanem a két lábunkon másztunk fel! Bezony! A Casematesről elmentünk az első megállóig, a Botanikus kertig, ahol mi, okos felnőttek lepihentünk, a három kicsi maki meg rohangászott, amit L szívott meg a végén, mert neki kellett M-et nyakba vinni szinte végig.
Hosszú, erőltetett menet végén értünk el a "bejáratig", ahol is, mint helyi lakosok 50p fejében mehettünk volna be, ám az eső épp akkor kezdett rá, így valószínűleg megkegyelmeztek nekünk, és ingyen folytathattuk az utat. Nem mellesleg mekkora dögség már, hogy belünket kiizzadva jutunk fel a csúcsra, és még mi fizetünk! :) Már a séta közben éreztem a bokám, ami csak jobban fájt a végére, és már biztos voltam benne, hogy az aznapi 2x10 percemet nem fogom lefutni. Most először maradt ki futás, de azt hiszem pótoltam a mászással az amúgy is szerény kalóriaégetést.
Mivel a checkpointnál épp szakadt az eső, félreálltunk, és vártunk. Elég gyorsan elállt, kb öt perc volt, bár M-nek és I-nek ez szerintem egy örökkévalóság volt. Így is megpróbáltak elmenni, de mindig visszahoztuk őket, és végül szerencsésen nekivághattunk az útnak! Egy kis, sűrű erdőben találtuk magunkat, már ott az elején kicsit Lost hangulatom volt, mert az elálló esőtől eléggé párás lett az idő, és sűrű erdőben minden olyan kísérteties volt. Ez később csak fokozódott. Igen magasra jutottunk, amikor először láthattuk a tengert. Ott volt mellettünk. Csak jóval alattunk. Semmi korlát, semmi védőháló! Bár valahogy nem volt az az érzésem, hogy bármelyik is lezuhanhat. Talán csak azért, mert már akkor olyan messze voltam tőlük? :) Talán.
egy kis hídon megálltunk, és lefele nézve láttuk a mecset tetejét és az újonnan épült börtönt, aminek a kilátása igazán lélegzetelállító lehet! Jó nekik, még a börtön is fullextrás! :) Tovább mentünk, hatalmas lépcsőkön mentünk lefelé, csak azért, hogy később még többet kelljen felfele mászni. A kilátás továbbra is lélegzetelállító volt! Bal oldaladon a Szikla!!! a jobboldaladon a tenger, ha előre néztél (és épp nincs sűrű köd), akkor Santa Margarita, ha hátra néztél Algeciras, ha jobbra akkor Afrika, és persze lent az országút, meg a tengerpart, meg a sirályok, és a rengeteg hajó, ami csak ott áll a tengeren és vár valamire...
A Sziklán végig kaktuszok, pálmák, no meg egyéb "rendes sziklanövény", a hatalmas lépcsőfokokon pedig néha fel, néha lefele haladtunk. A három hétévesnél kisebb maki folyamatosan azon versengett, hogy ki menjen elől, ebből persze folyamatos rinya lett, mert ugye M-met mindenki megelőzte. Ha épp nem azért sírt, mert nem sikerült pol pozíciót kiharcolnia, akkor azért sírt, mert fáradt volt. Kissé ijesztő volt, ahogy L a nyakába vette M-met, és így mászott fel a meredek hegyoldalon. És én tudom, hogy mennyire könnyű ilyenkor kibillenni az egyensúlyból, hiszen én is túráztam M-mel a hátamon még tavaly tavasszal is! Grrr,
Aztán hallottam, hogy "már CSAK háromszáz lépcsőfok felfelé", és nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, mert nem számoltam az előző lécspőfokokat. Reménykedtem benne, hogy több volt, mint háromszáz, mert sajnos ez a saccolós dolog nálam nem működik. Teljesen ledöbbentem, amikor kiderült, hogy mennyi is az az öt kilométer, amiből kettőt le kéne futnom november elején. De míg elértünk az utolsó háromszáz lépcsőfokig, átmentünk egy ici-pici barlangon, kb tíz-húsz méter hosszú, és volt ott egy elhagyatott ház is, téglával beépített ablakokkal, meg előtte még lőrések, és jófej voltam, mert elsütöttem azt a poént, hogy mekkora szívás lehetett annak a katonának, akinek lent a városban mondták, hogy "ma te vagy fent szolgálatban, bebebeeee!" Persze, mint kiderült, ennél feljebb is voltak lőrések, posztok. Teljesen Lost hangulatom volt, de nem tudtam átélni a pillanatot, mert folyamatosan menni kellett előre, ugyanis a gyerekek valami felettes erő által delejezve, kvázi végigfutották az egészet, míg nekem a szemembe csorgott az izzadtság!
Aztán felértünk a háromszáz lépcsőfokon, fent a gyerekek már kiabálták, hogy hajrá anya!, ki-ki a saját anyukájának drukkolva. Politikailag korrekten, egyszerre értünk fel, hiszen Emese az út során folyamatosan bevárt, és így elé kerültem az utolsó tíz méteren :).
Már annyira felértünk, hogy mindkét oldalt láttuk. Egyik oldalon Afrika, másik oldalon a városközpont! :) Felettünk meg egy hatalmas, újkori ágyú! Kifényképeztem magam, miközben levegő után kapkodtam, de a gyerekek kemény tempót diktáltak, már rohanhattam is utánuk. Utána filmszakadás, egyszer csak lent vagyunk a St. Michael's Cave-nél. Itt volt egy risztorante, ahol a gyerekek jégkrémet majszoltak, én meg csenben örültem, hogy még ki tudjuk nekik fizetni :) Elannyira, hogy én is kaptam egyet! A Sors a tenyerén hordoz!
Milyen jó, hogy Tracy legalább azt nem tudta elb.szni nekünk, hogy a kezünkben legyen a Permit of Residency, így a hegyen már mindenhova ingyen mehettünk be, így ebbe a barlangba is. Nem elég, hogy eddig a Lostban éreztem magam, nem elég, hogy egy irtó klassz, kellemes, barátságos Hüttében fagyiztam, még ide is bementünk! Halloween előtt kiváló! Az egész olyan mint egy kísértet barlang, gondolom a fényekkel is rásegítenek. Próbáltam képeket csinálni, de nem ment, egyik gépem sem sötétkompatibilis, a kezem megy úgy remeg, mint egy alkesznek a reggeli feles előtt! Evvan. Lesz ez majd jobb is, és lesz majd okom ide is újra feljönni! Szerencsére kellemes meleg volt bent, így nyugodtan sétálgattam. És van bent egy hangversenyterem, ez a non plus ultra, I-n a pont, tejszínhab a Somlóin! Ha egyszer szerencsénk lesz, eljövünk ide egy koncertre!
És még hol voltak a majmok? Az eső miatt elbújtak.
De aztán előjöttek. Miután kijöttünk innen, indultunk a kilátóba, ahová a lanovka vagyis a Cable Car felér. Már előtte is voltak majmok, szerencsére kisütött a nap, és előmerészkedtek. Rengeteg pici és tini volt. Sőt! Az igazán nagy majmokat nem is láttuk. Talán egyet-kettőt. No, de megláttuk mi ezt a kicsi majmot az anyukáján lógni, és M azonnal odáig volt, meg vissza. Többinek is cuki volt, de M kérte, hogy kövessük őket, amikor elmentek. Hát, mentünk utána. Először L-lel együtt, majd L már indulni akart a többiek után, M meg nagyon nem, mert ez "nagyon cuti!", így hát én maradtam vele. Kicsi majom anyukája elment az egyik sziklára, kicsi majom meg ment játszani a két tinivel. Így mi ott maradtunk nézni, közben M-met védtem, ahogy tudtam, mert folyton attól paráztam, hogy valamelyik nagy majom ráugrik, és akkor M egy életre sokkot kap. Szerencsére nem ugrott rá senki. Nem úgy, mint rám! Egyszer csak, hátulról, minden figyelmeztetés nélkül, rámugrott egy tini majom, amitől majd frászt kaptam, és kissé hisztisen elkezdtem kérni M-met, hogy ugyan mennénk már innen. De M nem nagyon akart. Fasza! De sebaj, mert addigra elugrott a majomóca rólam, gondolom azért, hogy a másiknak legyen helye. Most ő jött! Persze rám ugrani könnyebb volt, mint a korláton végig egyensúlyozni... Na, de ekkorra már csurom víz voltam, mert persze cuki makik előtte épp vízben játszadoztak, így M-met elrángattam onnan, és már nem is éreztem azt a bátorságot, amit eddig, ha majommal találkoztam, akár a városban, akár addig a hegyen. Rohantam L-hez, és mondtam mi történt, ő röhögött, meg mondta, hogy úgy kell nekem. Naná! Hülye az, aki ottmarad a kölkével, ha az épp élő majmot akar nézni karnyújtásnyi távolságból! Másztunk tovább...
és végre ott voltunk a kilátónál! Ott is kicsi majmok, de olyan picikék is, hogy még a sz őrük sem nőtt ki! Fénykép persze nincs róla, olyan messzire már nem lát az én Samsungom. De tényleg édesek voltak! Akkor találtunk másik picurokat is, őket is követtük, és majdnem lett egy fantasztikus kép L-lel és egy kismajommal, de berántottam a gépet, így csak egy nagy folt látszik. Sebaj, nem törlöm le, most olvastam, hogy Photoshop kitalált valamit, hogy a bemozdult képeket korrigálja, megvárom, amíg megszerezzük, hátha... Tovább indultunk,...
...amikor is elértünk egy helyre, ahol sok zászló volt, meg egy emléktábla, hogy innen pillantott le II. Erzsébet a városra, valamikor 1957-ben. Szerintem azóta sem jött a közelébe a helynek. Kicsit olyan érzésem van innen, nem sok tapasztalattal, hogy ez a Gibraltár amolyan szellemi fogyatékos kisöccse lehet Nagy-Britanniának, legalább is a britek így tekintenek rá. Jó, hogy van, de kit érdekel? Itt meg megünneplik a királynő születésnapját, a kormányzó nem is gibraltári, hanem angol, és az egész olyan, hogy húúú, de szeretjük mi Angliát, de Anglia meg igazából tojik ránk. Hogy ez mennyire van így, nem tudhatom, ezért is szubjektív ez a földrajz atlasz.
Szóval, lenéztünk mi is onnan, ahol nem sokkal korábban már II. Erzsébet is lenézett, és nagyon örültünk. Itt újabb kismajmok voltak anyákkal, és innen lehetett látni I-ék suliját,szóval kiderítettük, hogy honnan jönnek le a majmok az iskolába. Jut eszembe: mióta nem szabad az udvaron enni a tízórait, azóta nem járnak le a majmócák. Nincs kaja, nincs suli!

Szép lassan csorogtunk vissza a városba, ahova aztán minden gond nélkül megérkeztünk. Közben láttuk a Mór erődöt, de nem mentünk be, mert zárva volt, és különben is, eléggé lefáradtunk. Egy életre (de legalább is egy hétre) elegndő élménnyel értünk haza, és még mindig nem tudtam megírni ezt a kis posztot.


























és hol vannak még a majmok???