Monday, February 27, 2012

7 up

A hétvégén szülinapot ültünk, I-ét és M-ét, akik mindketten a hónapban lettek hétévesek. Az időjárás kegyes volt, bár az Europa Pointon nagyon szeles volt, átmentünk a Little Baybe, ami jóval szélvédettebbnek bizonyult. A srácokat egész délután alig lehetett látni, csak a tortaevésre hívtuk őket össze, aztán megint szanaszét eredtek. Volt, aki kavicsot, volt aki üveget gyűjtött, mások beszélgettek, és sétálgattak, és persze ott volt M, aki szerint a "Nap unalmas" és túl meleg van, és "béndzsa a tenger", szóval menjünk már haza. Szerencsére sikerült leszerelnem, és édesapja felé irányítanom, így a buli nagy részében őt boldogította, nekem maradt a tenger, a kék ég és a napfény... és a nyugi. :) Senkit, és semmit nem kellett kimenteni a tengerből, nem kellett újraéleszteni, viszont hozzájutottunk egy újabb adag kavicshoz és üvegtörmelékhez, amiket a tenger már biztonságosra csiszolt. :)

Csodás hétvégénk volt, kár, hogy nem lehet az összes ilyen, de gondolom, akkor nem tudnám értékelni a csodát benne.





Friday, February 24, 2012

Twin Peaks

Tegnap késő este elég fura élményben volt részem. L-ért mentem Marbellába, és mikor átértem a spanyol oldalra, épp hajtottam volna fel az autópályára, amikor engem és az előttem haladó autókat is megállított a rendőr. Alapból görcsbe rándul a gyomrom, ha rendőrt látok, hiszen Magyarországon nevelkedtem, most sem tudtam, hogy mi lesz, kicsit pánikba estem, de személyim, jogsim forgalmi nem volt, próbáltam megnyugodni. Az előttem kettővel haladó kisteherautót kinyittatták, belenéztek, az előttem haladó dzsipet kinyittatták, úgy tűnt keresnek valaki.
Aztán odajött hozzám is az egyik rendőr, már nézte a rendszámomat, köszönt, és bevilágított mindenhova a kocsiba, kicsit furán nézett, amikor benézett hátra, én nem tudtam miért, csak amikor megérkeztem Marbellába vettem észre, hogy az egyik kanyarnál feldőlt az egyik gyerekülés, ami így, sötétben elég fura hatást keltett. És akkor elkezdett hozzám spanyolul beszélni, én meg válaszoltam neki angolul, hogy nem értem. Erre megkérdezte, hogy "do you speak English?" én meg mondtam, hogy yeah, és mutatta, hogy várjak, az előttem lévő elindult, és én kicsit előrébb mentem, ő meg integetett a világító rúdjával, hogy álljak meg, majd egyszer csak nekem háttal állva elkezdett integetni, hogy menjek. Odaértem a másik elé, és kérdeztem, hogy mehetek-e, ő meg bólogatott, hogy igen. Nem értettem semmit. Megkérdezte, h beszélek-e angolul, és igazából nem értem miért. Azt mondta álljak meg, majd minden ok nélkül elkezd jelezni, hogy menjek. Én meg jól beszartam, hogy valami durva állatot keresnek, és megfogadtam, hogy AKÁRMI lesz, én bizony nem állok meg, keresztülhajtok bárkin! Meg gondolkoztam, hogy miként tudnák leállítani az autómat, majd beugrott Tarantino filmje az Alkonyattól pirkadatig, aztán eljutottam a Twin Peakshez, és már baromira féltem egyedül, egy sötét autópályán, egy olyan országban, aminek a nyelvét még mindig nem is értem...
És reménykedtem benne, hogy nem kell elütnöm senkit.

Ehhez képest, amikor hazafele jöttünk már kettesben, egy nyest vagy hasonló ment át az autópályán, és L annyira elrántotta a kormányt, hogy nehogy elüsse a kis állatot, hogy eléggé megijedtem. Majd arra gondoltam, hogy valszeg az emberben benne van az, hogy elkapja a kormányt, ha valaki előtte ténfereg, szóval gondolom előbb zúgtam volna le az útról 110-zel, mint, hogy elüssek egy embert.

Tuesday, February 21, 2012

Pancake Day!

szóval, Shrove Tuesday (to shrive= to confess, gyónni) a böjt előtti utolsó nap Angliában és sok más országban a Pancake Day! Ez a franciáknál a Mardi Gras (Fat Tuesday), amit még Wisconsinban is megünnepeltünk, volt Mardi Gras Extravaganza Party, ahol mindenki kapott egy lila fogkefét, amire ez volt ráírva. Évekig őriztem kincsként!

Szóval, így most a böjt előtt egy nappal jól telezabbantjuk magunkat majd palacsintával, és B-vel megbeszéltük, hogy mindketten lemondunk egy dologról a böjt alatt. Kicsinek még nem kell! B azt állította, hogy nem fog tévét nézni! Nos, szerintem ez nagyon komoly fogadalom, jobb lenne vmi egyszerűbbel kezdeni. Én gondolkodom a kávéról való lemondásról, vagy a csokiról/sütiről. Még nem döntöttem el, melyik fontosabb. Amelyik fontosabb, arról fogok lemondni :D

Megyek, és sétálok egy nagyot a napon, és elgondolkodom, hogy mennyi palacsintát fogok sütni, és mivel töltöm meg őket! :)
Ha már Palacsinta nap, legyen Extravaganza! :D

Monday, February 20, 2012

Holnap Palacsinta nap!

na, vajon miért???? :)))))))))))))))))) (imádom ezt a helyet!)

Friday, February 17, 2012

ma

...lázasan próbálok túlélni...

Sunday, February 12, 2012

Viva Barcelona! Part II.

Repülőnél tartottam. Odafele a jófej Vuelinggel. Felszálltam, itt egyébként mindenkinek helyre szóló jegye van, és mázlimra az ablak mellett volt az én helyem! Mivel fullos volt a gép, mellém is ültek ketten, nem túl kicsi emberek, de pont nem érdekelt. Vagyis igen. Azon gondolkoztam, hogy egy esetleges repülőbalesetnél még kevesebb esélyem lenne túlélni, mert gyakorlatilag a gyomromban ült az előttem ülő, és a hátamon a mögöttem ülő. És mivel direkt nem ittam egész nap, tudtam, hogy legalább kimásznom nem kell.
Beszálltunk, leültünk, kigyulladtak a fények, és nekem fogalmam sem volt, hogy mit keresek itt. Hogy lehetek ilyen önző? Hogy magukra hagyom a gyerekeket? Hogy csak azért repülőre szállok, hogy meghódítsam Barcelonát? Semmi nemes célom nem volt, csak önző, bekebelezés, meghódítás, élvezkedés!
Szóval, rákanyarodtunk a kifutópályára... álltunk, csak álltunk. Gondoltam BIZTOS OKA VAN! Na, biztos komoly gond van... erre felsírtak a motorok, vagy mik és csak sikított, sikított! Nekem meg kifolyt egy könnycseppem, mert arra gondoltam, hogy most már mindennek vége. Azt hallottam, olvastam, stb... hogy a felszállás és a leszállás a két legrizikósabb része a repülésnek. Hehe, a többi már gyerekjáték, egy óvodás is elvezeti a gépet! Aztán nekiindultunk. Csak gurultunk és gurultunk, és én arra gondoltam, hogy ha most Gibraltáron lennénk, már rég bebucskáztunk volna a tengerbe, és mekkora luxus már, hogy ilyen hosszú kifutópálya van. Mire ezt végiggondoltam még mindig a földön voltunk, de utána nem sokkal emelkedni kezdtünk. Nem vagyok vallásos, református meg különösen nem, de van egy mondat, ami mindig nagy hatással volt rám, most is ezt mormoltam, egyesszám első személyben! Ha Isten velem, ki ellenem? És közben Bori szavai is becsúsztak, meg Barbié, Bori, aki azt mondta, hogy nem halhatok meg azelőtt, hogy kisminkelne, Barbi pedig azt mondta, annyi energiát fektetett már belém a Feljebbvaló, kizárt, hogy ezt tenné a munkájával! :D
És ezzel nyugtattam magam, aztán megbillent a gép, miafranc van???, basszus, ja, csak "kanyarodunk". És ez így ment, és hirtelen máris a havas hegycsúcs felett voltunk, amiről L mesélt, és, hogy nem tudta eldönteni, hogy ez most hó-e, én meg néztem, és biztos voltam benne, hogy ez bizony hó, és, hogy milyen jó lesz majd ezt elmondani neki, hogy ÉN IS LÁTTAM, és HÓ!
Csak szállnánk le már, az Istenért! Aztán kialudtak a fények, mármint az övbekapcsolós fény. A többi épp ellenkezőleg, felszállásnál kialudt, majd amikor felértünk, újból világos lett.
Jöttek, ahogy L mesélte, hozták az italos kocsit, aztán a kajásat, végül a duty-free cuccokat, de abból senki sem vette semmit. Nem is értem, van olyan csóringer, aki fapadossal utazik, és a pénzét marha drága cuccokra akarja elkölteni a repülőn?
Ám, még mielőtt felszálltunk volna, a stewardok és stewardessek elmutogatták, hogy mi és hogyan és miért. Nagyon-nagyon vicces volt, előttem Juan állt, a fiatal steward. Hát ő konkrétan elröhögte magát, miközben a nyakába rakta a sárga mentőmellényt, és próbálta volna a zsinórral felfúlni, de az ugye nem ment, és akkor a szájához kellett emeli a piros fúvókát... és imitálni a fújást. Hátul meg a másik steward állt vele szembe, biztos takarásban a vécék mögött, és persze úgy könnyű röhögtetni a másikat. Egész meglepődtem egyébként ezen a vérprofi koreográfián, amikor utoljára repültem, akkor nem volt még ennyire kidolgozott az egész. Vagy csak én voltam felelőtlenül fiatal, aki fittyet hányva a könyvébe merült, miközben ők a menekülési útvonalakat ecsetelték. Na, most még jegyzeteltem is, többször előre és hátra is pillantottam, hogy BIZTOSAN megtaláljam a vészkijáratot. Megjegyeztem, hogy hol találom a repülő leírását, és ott megfogadtam a tanácsot,hogy ha füst van, akkor négykézláb menjek ki, ha le kell csúszni a csúszdán akkor cipő nélkül, és a többi...
Szóval, ott voltam fent, elég magasan, még néha sírtam egyet, hogy hogy lehetek ekkora hülye! Aztán néztem ki az ablakon, legnagyobb szerencsémre semmit sem láttam egy idő után, így azt sem tudtam megmondani, milyen magasan vagyunk. Kb. egy órával később már csengettek ismét, öveket bekapcsolni, megkezdjük a leszállást! Hurrá, mondtam, 1. hamarosan találkozom L-lel, 2. na basszus, a második legveszélyesebb manőverbe kezdett a pilóta, baromira nem vagyok benne biztos, hogy ura a helyzetnek, ez mégis csak egy hatalmas gép, csak egy picit szúr el valamit, mint az Air France-nál, és már kész is a baj. Ereszkedtünk, ereszkedtünk, és megint arra gondoltam, hogy de jó, hogy nem látom a tájat, mert baromira pánikolnék, hogy mennyire alacsonyan vagyunk már, és mindjárt bumm! De nem, mikor kiértünk a felhők közül, még mindig elég magasan voltunk, bár már látszott egy-két távoli kisváros utcaszerkezete, az egyik kifejezetten tetszett, olyan hangulatosnak találtam.
Aztán már nagyon alacsonyan voltunk, már láttam a reptér fényeit, és akkor rám hozta a szívbajt a "sofőr", mert baromi alacsonyan szállt egy autópálya felett, aztán már ott is voltunk a kifutópályán (vagy mi a neve, amikor érkezik?) és már nagyon alacsonyan voltunk, még alacsonyabban, de még mindig nem volt lent a kerekünk, aztán egyszer csak eléggé lelassított, és akkor rá kellett ébrednem, hogy egy ideje bizony már földet értünk, akár akartam, akár nem. Megállt a gép. Fény felkapcsol, jelzés lekapcsol, emberek kászálódnak. Azonnal előkapom a telefonom, és megírom L-nek, hogy lent vagyok. Örömmel értesül róla, válaszolta, és sajnálattal közölte, hogy még legalább 10 km-ert kell gyalogolnom, míg beérek. De nem volt igaza, vagy csak én voltam szerencsésebb, és ahelyett, hogy elindultam volna gyalog, felszálltam egy buszra, ami bevitt a terminálhoz. Ott már igazán nem sokat sétáltam, és ott volt L, és nagyon megkönnyebbültem! :D És elmondtam neki, hogy legközelebb ő se sétáljon, hanem üljön fel arra a buszra, ami pont ott áll meg a lépcső szájában! :D :D (persze, ugye mindenki tudja, hogy L is busszal ment volna be a terminálba, ha ott állnak meg mint mi, de ők biztos közelebb voltak, és így gyalogolniuk kellett)... folyt.köv.

Wednesday, February 8, 2012

Viva Barcelona! Part I.

Tudjátok,
"I had this perfect dream
Un sueno me envolvio
This dream was me and you
Tal vez estas aqui
I want all the world to see
Un instincto me guiaba
A miracle sensation
My guide and inspiration
Now my dream is slowly coming true..."
(Freddie Mercury)
ahogy kell!

Sok-sok sziklányi köveket kikerülve, egyet pedig (a biztonság kedvéért) magam előtt tolva a hegy tetejére, szerdán délután végül is nekiindultam a NAGY ÚTnak!
Egy hideg januári reggelen eszünkbe ötlött, hogy ha már a három gyerekkel nem jutunk el apához Barcelonába, mi lenne, ha csak én mennék? Az ötlet nagyon csábító volt, izgalmas, különösen annak fényében, hogy még soha nem hagytam a gyerekeimet ilyen hosszú időre egyedül, főleg nem egy idegen országban, és főleg nem olyasvalakivel, akit nem olyan rég ismertünk meg! (istenem, milyen hálás vagyok érte, hogy ilyen bátor és kedves volt! :) ) Emellett igen erős félelmet sikerült magamban kiépítenem az elmúlt 16 évben a repülők iránt. 1994-ben repültem utoljára, vicces ugye, hogy Malévvel, Londonba, pont mint 9 évvel korábban, amikor szintén Malévvel repültem, szintén Londonba. Ez ugye csak annak fényében "vicces", hogy a múlt héten két repülőtársaságnak sikerült bedőlnie, az egyik, hét elején a Spanair volt, amivel utaztam volna Barcelonába, a másik, ami pedig pénteken adta meg magát, a Malév volt, kicsi hazánk Hungaricuma. Megsirattam mindkettőt, az egyiket azért, mert a jók.va anyjukat nem tudtak egy hetet várni, a másikat azért, mert kicsit mégiscsak a szívemhez nőtt, voltam Junior Klubtag, büszke voltam rá, hogy a pilóta, miközben vezeti a gépet, arra is képes, hogy aláírja az én könyvemet, mintegy hitelesítve azt az 1500 km-ert, amit megtettem.
Szóval sok-sok akadály leküzdése után szerdán délután megérkezett Abi, aki vigyázott a srácokra, én pedig elindultam. Lementem a garázsba, kiálltam a kocsival (ezek mind nem könnyű manőverek, ezért részletezem!), aztán el a benzinkútig, ott megtankolni, és irány a határra. Tudni kell, hogy 20 éve van jogosítványom, az első pár évben bátor, vagyis inkább vakmerő voltam, aztán sokáig nem volt autónk, és majd' 10 év kimaradt, de aztán amikor B kicsi volt, és én még nappali tagozatos egyetemista voltam, le kellett győznöm a halálfélelmem, és a volán mögé ülni. Kivezetni Piliscsabára, majd onnan vissza a 11. kerületbe. Az első pár alkalom nehéz volt, főleg Pilisszentivánról kikanyarodni a 10-es útra, erős forgalomban, télen, kevés rutinnal. Ez után már gyakran vezettem, és egész belejöttem a budapesti vezetésbe, bár soha nem szívesen vezettem a belvárosban, néha elkerülhetetlen volt. Aztán L Gibraltárra költözött, én pedig teljesen egyedül maradtam, és 36 évesen, életemben először tankolnom kellett! Igen, most már én is röhögnék magamon, de sokáig baromira nem mertem meglépni ezt, pusztán azért, mert nem tudtam mit kell tenni, higgyétek el, elég szőke vagyok! Féltem, hogy kifolyik a benzin, hogy rajtam röhögnek a benzinkutasok, hogy többet tankolok, szóval elég buta félelmeim voltak.
Most megint egyedül kellett tankolnom, életemben először külföldön. Ettől is tartottam kb. addig, amíg nem végeztem vele. :D Utána már büszkén veregettem magam vállon.
De, hogy tudjátok, mennyire körülményes lény vagyok, az első bankkártyás fizetésemet sem mertem meglépni L nélkül, előtte elmagyarázta legalább kétszer, hogy mit, hogyan kell majd csinálnom.
Valójában úgy gondolok erre az egyedül töltött időre, hogy a Sors azt akarja, hogy végre felnőjek, és ezt elég brutális eszközökkel hajtja végre, de azt hiszem ez kell nekem, hogy végre önálló legyek! Egész életemben függtem valakitől. Először apukámtól, aztán L-től. Muszáj volt 40 felé megtanulnom egyedül is létezni. Egy igazi gyom voltam.
Szóval, kocsiba be, határon át. Igen, nekem még ez is gondot okozott először, nem ér röhögni. De mostanra már rutinos határátlépő vagyok, volt, hogy a gibraltári határőr magyarul köszönte meg, hogy megmutattam neki a személyim! :D
Ettől persze szárnyakat kaptam, és úgy indultam el, hogy majdnem elütöttem 3 másikat, és az utsó pillanatban hajtottam át a "nothing to declare" sávba, de ha tudnátok, hogy itt mennyire bonyolult itt minden, helyszűke miatt, talán megértenétek. Egyébként ez volt az az alkalom, amikor a magyar lányokkal átmentünk Spanyolba vásározni, és odafele tök szépen eljutottunk, de hazafele valahogy nem jött össze, és többször már útra tévedtem, többször majdnem belénk jöttek, mert mindannyian máshogy értelmezzük a kreszt, szóval elég kalandos volt az út.
De vissza a nagy kalandra, mert átértem a határon, egyéb dolgom nem is volt, mint levezetni 160-180 km-ert, Malagáig, ott megkeresni a reptéren a narancssárga mellényes csávót, és átadni neki a kocsit. (hehe)
Az autópályán jól haladtam, egy idő után nyilvánvaló lett, hogy jóval korábban fogok odaérni a reptérre, mint azt megbeszéltük a kocsis fickóval, így egy elhagyatott benzinkúton megálltam, és hívtam L-t, hogy beszéljen meg legalább fél órával korábbra a találkozót, mert egy órát biztos nem tudok a "várakozni tilos" tábla alatt várni.
Jött is a narancssárga mellényes angol úr, akivel nagyon kedvesen elcsevegtünk, és én odaadtam neki a kulcsot, kivettem a cuccaimat, és beslattyogtam a reptérre. Ahogy beértem, azonnal hívtam Levit, és azzal a mozdulattal el is bőgtem magam, mert elég stresszes az életem alapból három gyerekkel, de most ez az utazás-szervezés-kivitelezés, megspékelve a légitársaság kaszájával igencsak megterhelő volt. Szóval bőgtem, és kérdeztem L-t, hogy tudok-e valahol piát venni, mert kéne, ráadásul még előtte vagyok a nagy STRESSZnek, a repülésnek, de már legalább egy csomót elengedhettem, bár egyedül hagyni a gyerekeket nem volt túl könnyű, annak ellenére, hogy a fülem kettéáll tőlük alapesetben, és nem vagyok az a mosolygós-együtt rajzolós-együtt éneklős-nevetgélős-csupamosoly anya, mégis, nehezen megy az életem nélkülük.
Becsekkoltam (hehehe), persze ott még bénáztam egy kicsit, mert elvágtam a kezem, ahogy kiszedtem a folyadékos zacskókat, meg le kellett vennem csizmám, pulcsim, kabátom, övem, és minden fémcuccom, szerencsére elbújt egy egy eurós a zsebemben, így hangosan csipogtam, és félreállítottak, és megmotoztak, és megfémdetektoroztak, és a végén nagyon sípolt a zsebem, és én belenyúltam, nem is tudom, hogy nem volt-e ez baj, mert olyan hirtelen kaptam oda, szóval belenyúltam, és kikaptam az egy euróst, és akkor már nem volt gond, félmeztelenül, sok-sok dobozkámmal és táskámmal arrébb vonultam, és újraértelmeztem magam. Viccesen néztem ki a piros gumicsizmámban a 20 fokban, de a muszáj nagy úr. A Bach cseppet most már a táskámba raktam vissza, és nagyon izgultam, hogy NE legyen semmi gond a beszállásnál, mert mi L-le félre értettük egymást, ő nem is feltételezte, hogy a táskán kívül még viszek egy retikült, én meg nem is feltételeztem, hogy ő ezt nem feltételezi! :D Mert ugye a fedélzetre csak egy táska mehet fel, mondjuk nem mindenhol szigorúak, a Vuelingnél nem voltak, de a Ryanair munkatársai valószínűleg öreg SS-tisztektől kaptak kiképzést, mert ott nagyon brutálisak voltak.
Szóval, azt tudtam, hogy a fényképezőgép-tartó táskám, amit retikülnek hívtam, NEM fog beférni a kis táskámba, így hát úgy csináltam, hogy felvettem, rá a derékig érő kabátot, ami alól pont kilógott, de a szárát a nagy sálammal takartam, és úgy vettem a hátamra a táskám, ami így kvázi takarta a fényképezőgép táskát. Itt mondjuk nem is kellett volna ennyire cseleznem, mert nem érdekelte őket, a Ryanairnél viszont ÓRIÁSI szerencsém volt, hogy nem vették észre, mert mocskosul megszégyenítettek volna, plusz fizethettem volna 40 eurót, ott ugyanis ennyi a bünti. A Vuelingnél ellenben csak 20 euro lett volna, ám a kutyát nem érdekelte, hogy két, kicsi táskám van. És ezzel tisztában volt a többi utas is, mert ők is tök bátran szálltak fel a két táskájukkal. Érdekes volt, amikor visszafele jöttünk, és én nagy optimistán odaállítottam a két táskámmal, és MINDENKINÉL csak egy volt... és akkor kezdtem gyanút fogni, és L is mondta, hogy itt MINDIG ellenőrzik a táska méretét is, kétféleképp, először a papírdobozzal, aztán, aki azon megbukik, annak még a fémkeretbe is bele kell tuszakolnia. Így visszafele megint trükköztem, és felvettem a vállamra a táskát, arra a kabátot (piszok meleg volt!) arra a sálat, hogy ne látszódjék a táska szíja, és megmondtam L-nek, ha nekem esetleg be kéne raknom a táskámat, akkor ő megy, és rakja be, mert azonnal kiderülne a turpisság, ha meglátnák a fenekemet. Hogy értsétek, nem egy mocskos csaló vagyok, inkább egy naív, szőke nő, pénz nélkül, a kézipoggyászom kb. fele akkora volt a megengedettnek, de sajnos pénzem nem volt "hivatalos" méretű táskát venni, így muszáj volt két táskát vinnem, plusz mint írtam, fel sem merült bennem, hogy a retikül nem alapfelszerelés minden embernél, és EHHEZ jön a kézipoggyász. (A hivatalos méretű táskába egész biztos befért volna még a fényképezőtartó-táska). A Ryanairnél sorban állva azonban kőkeményen tisztába lettem azzal, hogy az egy táska, az EGY táska. Vagy zacskó, vagy újság, vagy virágcsokor, vagy plüssmaci. De szigorúan akkora, ami befér a fémkeretbe.
Szóval, minden gond nélkül felszálltam a repülőre. A Vueling repcsije elég lelakott volt, olyan jobb színvonalú MÁV kocsira emlékeztetett, persze gondolom, én lehetek most az egyetlen, aki nemrég még fapados-szűz volt!


Monday, February 6, 2012

God Save the Queen

Ha nem lenne orcátlanul hideg (árnyékban és lakásban), ha nem lenne lázas a legkisebb és beteg az összes többi is, biztos meztelenül táncolnék a főutcán a többi nimfával együtt, így azonban csak sóhajtok egy nagyot, és hallgatom a zenét... Isten óvd a királynőt!




Saturday, February 4, 2012

Hideg

ez a hideg farkasért ordít... nem is tudom a szipi-szupi képeimet megosztani, mert nem mozognak az ujjaim. Régen fáztam már ennyire!
Viva Barcelona!