Sunday, September 23, 2012

Ami kimaradt 1. (a búcsú)

Még nem írtam a búcsúról, ami gyors volt és fájdalmas. Bár, hogy őszinte legyek, igazából fel sem fogtam, hogy mi történik, hogy mindez VALÓBAN megtörténik. Pár nappal később, mikor a család egyesült és L meg B is megérkeztek a kocsival, elmondtam neki, hogy szerintem ők sokkal jobban jártak azzal, hogy autóval jöttek, mert volt idejük átélni az elválást.
Mi, felszálltunk a repülőre, és majd' 3 óra múlva már egy teljesen új világba csöppentünk, bele az éjszakába, és persze először úgy gondolt rá az ember, mint egy nagy kalandra, de azért, amikor másnap reggel felkeltünk, hihetetlenül szomorú és üres volt minden. Üres, hiszen a lakásban semmi bútor nem volt, de az igazi üresség bennünk volt.
Tegnap reggel még a Catalan Bayen reggeliztünk és fürödtünk, ma reggel meg szemerkélő esőre ébredtünk a nappaliban, mert úgy alakult, hogy a riasztó elkezedett pittyegni az emeleten és senki nem tudta megjavítani azt. Mint kiderült, nem is kellett, csak elemcserére várt.
Reggel aztán felöltöztünk és ettünk egy olyan konyhában ahol az egyetlen ülőalkalmatosság I autósülése volt, így jobb híján azon és egy pokrócon ültek a srácok. Se tányér, se evőeszköz, csak kenyér, vaj és sonka, meg tej Mása jóvoltából, akinek azóta is nagyon hálás vagyok!!!!!
Így vaj nélkül ettünk sonkásszendvicset, majd elmentünk a közeli Tescóba, ahol vettem papírtányért, papírpoharat és műanyag evőeszközkészletet.

Aznapra mást már nem terveztünk be, kimentünk a mellettünk lévő játszóra, mert Orsi délután szólt, hogy ott vannak ők is, és Szilviék, akik (mert a világ ilyen kicsi) egy régi, Pázmányos évfolyamtárs-barát ismerősei voltak az oviból. Így, igazából már mindenkit ismertünk, amikor kimentünk oda, csak még személyesen nem találkoztunk (csak Orsiékkal előző éjjel).

De vissza Gibraltárra, az utolsó napra, aminek minden perce még itt van a fejemben. A reggel a reggelivel, hogy nem sikerült először napernyős asztalhoz ülnünk, és mart a napfény, de nem érdekelt, arra gondoltam, hogy ez most történik velem utoljára, kit érdekel, ha kicsit megkap a nap? És különben is, elég barna vagyok már ahhoz, hogy leégjek. Hadd fájjon kicsit!
Aztán lett hely napernyő alatt, és akkor már semmi nem fájt. Meghozták a reggelit is, tudjátok, a toast kenyér olivaolajjal és friss paradicsomszósszal, ami semmiképp sem sós, inkább paradicsom ízű. Szerintem semmi fűszert nem adnak hozzá, csak lepasszírozzák a paradicsomot.
Megkaptuk a kávét is, és a fiúk, búcsúzóul kaptak egy kis pohár cukros shake-et, azt, amit Pécsen hókristálynak hívtunk, és a Capriban lehetett kapni. Nagy szerencséjük a fiaimnak, hogy elég szegények vagyunk, így hármat nem engedhettünk meg nekik, csak egyet, de így legalább nem jutott túl sok méreg a testükbe :D (viccelek ám, nálam simán belefér néha egy vattacukor, egy fagyi, más kérdés, hogy hármat már nem tudok kifizetni, így általában inkább nem kapnak) ;) Na, jó, azért NÉHA... nem vagyok egy harcos egészségvédő, a mértékkel híve vagyok.

Aztán eltelt a nap, kis pakolás, kis kávézás, ez-az, és máris hat óra lett, amikor menni kellett a reptérre. Cuccokat kezünkbe vettük és elindultunk. Mivel egész évben kihagytuk az emeletes buszt, most azt igértük a kicsiknek, hogy azzal megyünk ki a reptérre. Nem volt túl jó választás, mert csúcsidőben mentünk vele, alig volt hely, és a sofőr nem beszélt angolul, így hiábak kérdeztem, hogy a gyereknek miért egészárú jegyet adott, csak hablázott spanyolul, én meg legyintettem... ennyi belefér!

Fent az emeleten találtunk helyet, sajnos nem a tetőnélküli busszal tudtunk menni, amit annyira igértünk nekik, de ezt is élvezték. Útközben búcsút intettünk a St. Anne'snek, majd a Notre Dame-nak, a Victoria Stadionnak, és kb 5 perc múlva már a reptéren is találtuk magunkat.

Becsekkoltunk, ami ott nem egy nagy művészet, aztán vártuk Editéket, mert ők is jöttek búcsúztatni minket :D Megjött mindenki, és könnyes búcsút vettünk egymástól, L-től és B-től is, hiszen ők csak másnap reggel indultak útnak. Az egész reptér nem komolyabb a Népligetnél lévő autóbuszvégállomásnál, és ez bent is, a biztonsági vizsgálat után sem volt másképp. Volt egy "tax free shop", ami azér vicces, mert Gibraltáron minden tax free. Vettem két vizet, és beálltunk egy hosszú sorba, mert egyszerre két gép ment. Nem mondom, hogy könnyű violt a két gyerekkel, akik három felé szaladtak, meleg is volt, tömeg is volt, és úgy különben is szar volt az egész. A jegyet ellenőrző hölgy velünk rendes volt, látta a két gyereket, de az előttem lévőkkel szőrözött, akik még utoljára vettek vagy 4 üveg vodkát, na, nekik nem engedte a plusz zsacskót, aminek az lett a vége, hogy szegény csaj valahogy ledobta a zacskót, és eltört az egyik vodka, és akkor gyorsan a cigiket is ki kellett menteni a zacskóból...
Minket egy "Have a nice trip, Mick Jagger"-rel köszöntött, mert M-n a Rolling Stonesos póló volt, és maradt is rajta ez után még vagy 5 egész percig, amikor a buszon, ami a repülőhöz vitt, le nem öntötte magát vízzel, és nem kezdett el bőgni, mint a... Tudjátok.
Akkor előhalásztam az egyik kézipoggyászból egy új pólót, a vizeset bevágtam, és reménykedtem, hogy gyorsan ott leszünk a repülőnél, mert a buszban nagyon meleg volt. Azt azért még illik elmondanom, hogy ez a busz kb. 100 métert megy a várótól a repülőig, aztán megáll, emberek kiszállnak, és felmásznak a repülőkre. Ennél, állítólag, sokkal többet kell fagyban, hóban, esőben, napsütésben mennie azoknak, akik Ryanairrel utaznak bárhová Budapestről.

Ahogy felkászálódtam a buszra, két gyerek, plusz 3 kézipoggyász, meg egy fél a vállamon, a szemem sarkából láttam Editet Csabát és L-t, meg a srácokat, akik közben rohangáltak a kilátóban, és akkor ott, egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy ez most végleges!
Hogy holnap reggel már nem fogok a Csabával összefutni az utcán, hogy Edittel nem dumálunk fél napokat át, hogy holnap abból, ami ma még KONKRÉT és VALÓS és az ENYÉM, már semmi sem lesz!

Ez futott át az agyamon, mert addig az egész csak egy jó heccnek tűnt, vmi kalandnak, ami majd megtörténik, de mi nem esünk pánikba, mert a kaland az jó, egy igazán fasza ember nem mereng túl sokat az élet történésein, hanem éli őket. Szóval, próbáltam kemény lenni, mint a Szikla, de nagyon sokszor nem ment, de aztán megint erőt vettem magamon, és próbáltam látni a jó oldalát is annak, hogy elmegyünk innen. De igazán nem gondoltam bele, hogy ez valóban meg fog történni.

Akkor és ott megértettem, hogy ez most VALÓSÁG!
Én most felszállok a srácokkal, és aztán holnap már nincs. Nincs Promenade, nincs Cafe Fresco, nincs Victoria Stadion, nincs Casemetes tér. Amikor Magyarországról jöttem el, akkor is volt ilyen érzésem, azzal különbséggel, hogy mindig ott volt a fejemben, hogy ez nem végleges, hiszen bármikor hazamehetek. De amikor felnéztem Editékre, akkor azt éreztem, hogy ez most végleges.

Nem volt sok időm merengeni ugye M hisztije miatt, aztán 10 mp-cel később már ott is voltunk a repülőnél, nem siettem sehova, meg volt a helyünk, és nem vagyok még rutinos repülő. Arra nem gondoltam, hogy ugyan a helyünk meglesz, de hely a csomagoknak már nem lesz... Elképesztően kiakadtam, mondanom sem kell, mert baromira élveztem, hogy egyedül ezzel a k.va sok csomaggal, meg a két gyerekkel, én most még helyet fogok vadászni a csomagoknak. A hátizsákot sikerült magunk felé besúvasztani, szerencsére pont abban volt a kaja, a kicsiknek mondtam, hogy nem mozdulhatnak a helyükről, én meg a két bőrönddel, a székek között megpróbáltam előrebukdácsolni, ami a sok felszálló miatt nem volt könnyű. Mint, ahogy a csomagokat megemelni és berakni sem volt könnyű, és kicsit féltem is, hogy mi lesz ha véletlenül a fickó fejére ejtem a bőröndöt, megsebesítem, talán meg is ölöm azzal súllyal, és kiderül, hogy jóóóóóval nehezebb a bőröndöm, mint ami megengedett. Mert ugye azt tudni kell, hogy Gibraltáron például simán ki lehet kerülni a kézipoggyászok vizsgálatát, ha akarom nem méretem le, mert az egész tényleg olyan buszvégállomás-szerű, szóval L állt a cuccokkal vhol, amíg én becsekkoltam, és leadtam azt az egy autósülést, amit ingyen elvisznek. (Persze ezért is rém hálás voltam L-nek, hogy a három és fél kézipoggyász és két gyerek mellé még rámsózta azt a hülye autósülést is, mert már nem fért a kocsiba.)
De ezek a kihívások kellenek nekem, egyszerűen muszáj megbírkóznom az életnek azzal az oldalával, amit nem én irányítok. Muszáj elfogadnom, hogy sokszor baromira nem úgy mennek a dolgok, ahogy elterveztem, és muszáj spontánnak lennem. Ezért kapom ezeket a feladatokat fentről!
És végül is, csak egyszer akadtam ki, amikor I és M kicsit elszaladtak Lutonban a reptéren, én meg a fogam között szorongattam a gyerekülést, egyik kezemben húztam az egyik, másik kezemben a másik bőröndöt, hátamon a hátizsák és fényképezőgép.
Még itt, Lutonban történt, hogy a cseretelefonom egyik sim kártyáját sikerült a másvilágra küldenem, mert csak a harmadik után jöttem rá, hogy az első sim nem az enyém, hanem L magyar simje, de addigra már késő volt...:))))

Aztán Mása férje hazavitt minket az új otthonunkba, de erről már írtam. Isten áldja meg, Mr. Tarantino, hogy feltalálta az idősíkok szabad felhasználását és egymásután helyezését, így most én is pont úgy írom meg a történetem, ahogy felbuggyan egy-egy emlék, fittyet hányva a történetírás alapvető szabályaira (amiről fogalmam sincs, emlékszem még általános iskola harmadik osztályából a bevezetés, tárgyalás, befejezés baromságra).


























Monday, September 10, 2012

National Day Gibraltar/Self-Determination is Our Right

Ezen a hétvégén ünnepelték Gibraltár nemzeti ünnepét, ami idén talán kicsit "nemzetibbre" sikeredett, mint akár a tavalyi, tavalyelőtti. Az elmúlt egy évben rengeteg attrocitás érte ezt a kicsi országot Spanyolország részéről, leginkább azt sérelmezi a spanyol kormány, hogy az utrechti Békeszerződésben nem térnek ki külön a vizi határokra, így, gondolá ezt Spanyolroszág, a Gibraltárt körülölelő víz, a spanyolokat illeti. Nem szeretném minősíteni a spanyol hozzáállást ebben a kérdésben, mert a gyerekes, olcsó jelzőkön kívül nem sok jutna eszembe, és nem is igazán az én dolgom ennek a mélyére ásni, bár, mint egy, a környezetére érzékeny ember, szeretném nem homokba dugni a fejem. A tavalyi évünk alatt rengeteg halászhajós "támadás" érte gibraltár vizeit, amikor is a spanyol halászhajók mindennek fittyet hányva bejártak halászni a gibraltári vizekre, és ha ezt nehezményezték a gibraltáriak, akkor legközelebb ezek az ártatlan halászok (akik azonnali éhhalálra számíthatnak, ha nem halászhatnak gibraltári vizeken) a Guarda Civil segítségét kérték, ha halászni támadt szükségük. Próbálok nem cinikusnak hangzani, hisz' magam sem látom át teljesen a helyzetet, de ültem én biza dugóban azért, mert spanyol határőröknek épp huncutkodni támadt kedvük, és átvizsgáltak minden autót, mert épp úgy jött ki a lépés. Lemondani királyi ebédet, melyet II. Erzsébet tiszteletére tartottak, csak, mert az egyik királyi sarj tiszeletét tette az országban. (Ez mondjuk pont nem érdekel, sem a királyi ebéd, sem annak lemondása, csak, mint tényt említettem meg.)

Mit lehet tudni erről a viszályról? Már írtam azt hiszem, hogy a spanyolok még most sem fogták fel, hogy 1713(!)-ban elveszítették Gibraltárt, ami akkor brit kézbe került. Ma ott tartunk, hogy az Egyesült Királyság, talán nem leszek politikailag (un)korrekt, le sem szarja ezt az egész helyzetet, részükről a fáklyás menet, ha kell a spanyoloknak, hát vigyék, ám a gibraltáriak nem akarnak spanyollá lenni.
Találtam egy pólót, amit annyira meg akartam venni, kár, hogy már nem élek ott, így nem tudok leszaladni az Ocean Village Promenade-ra, és gondolom elég népszerű volt.

EZ lenne az a póló.

Ez csak egy üzenet a spanyoloknak, volt már két referendum is ebben az ügyben, a második azt hiszem valami 96%-os részvételi aránnyal zárult, mert nekik fontos, hogy döntésük ez ügyben, NEKIK legyen, ne pedig az angoloknak, vagy a spanyoloknak.

Szóval, a spanyol kvázi-vegzálás egész évben kitartott, és ez nem töltötte el örömmel a llanitók szívét.

Íme néhány kép az idei ünnepről, ami egy dologban pontosan megegyezik az ideivel, és a tavaly előttivel: hatalmas ünnep, mindenki pirosban és fehérben, csoda jó dolog a részesének lenni. Egy magyarnak ezt meg kell tapasztalni egyszer az életben, fantasztikus érzés VALAHOVA tartozni, és ezt valóban érezni. A bőrödön szinte. És mindezt örömmel. (Mindenkinek más élménye lesz persze, ha elmegy ide egyszer, nem is szeretnék senkit meggyőzni, meglátjátok.)

Tavalyi képek, amiket találtam:





ui. csak, hogy ne kerüljek kínos helyzetbe: amikor a "spanyolokról" beszéltem, akkor leginkább a spanyol politikai irányításban résztvevőkről beszéltem, nem a spanyol emberekről, akik a legtöbb esetben teljesen normálisan álltak a gibraltári kérdéshez, különösen, ha ott keresték meg a kenyérre valót. Sokan elhatárolódtak ezektől a gondolatoktól, bár az is igaz, hogy az egyszerű ember, akinek nincs munkája, könnyen befolyásolható. Ettől függetlenül riszpekt mindenkinek.









Wednesday, September 5, 2012

Birthday-montage-for-Freddie

Birthday-montage-for-Freddie